Mert a világ attól színes, hogy nem fekete-fehér.

Tényleg jobb, sőt, nehezen tudnám kifejezni, mennyivel. De ide is eljutottunk, hogy UNATKOZOK. Na nem nagyon, csak annyit pörögtem az elmúlt másfél hétben, most hirtelen van időm, és furcsa.

Mondjuk ez hasznos is. Ha már végre meglesz az összes létező diplomám amit akarok, legalább tudom magamról, hogy nem lustulok be, hanem megtanulok végre törökül, japánul, oroszul, franciául...

De most már tényleg eljuthatnék oda hogy elolvasom a könyveket, kidolgozom a tételeket (szakdolgozat legfrissebb változat leadva, remélem egy hónap múlva már vihetem köttetni...). Ja persze előbb St. Patrick's Day, tréning, otthoni fellépés, húsvét... tehát azért pörögnek a dolgok. Csak ahogy felpörögnek, az étvágyam úgy csökken. Nem az éhségem, az étvágyam. Nem túl jó hogy úgy eszek hogy korog a gyomrom de semmi kedvem enni...

De sok minden van, és így van jól, így érzem, hogy élek.

Hát itt vagyunk, megint itt vagyunk. Mikor ki van a lábam alól húzva a talaj, de úgy, mint ahogy eddig sosem.

Sok mindenről lemaradtál kedves Naplóm. A nagy, lángoló szerelemről, tartalmas nyárról. Hogy egyre jobban zavart a lakás kicsinysége, és hogy októberben, kis bonyodalmak árán hogy összeköltöztünk. Lemaradtál a boldog pillanatokról, a sok veszekedésről, a még több megbántásról, amit Tőle kaptam. Nem tudhattál arról se, mikor kezdtem el kételkedni, panaszkodni; mikor januárban lebetegedtem, mikor végleg elvesztettem a reményem a kapcsolatban.

Persze az is kimaradt, mikor szakítottunk.

De most, ahol épp vagyok, megosztom veled. Itt ülök, egyedül. Egy csodálatos lakásban, ami hónapokig az otthonom volt. Köröttem a dobozok, az életem bedobozolva, és tudom, hogy rövid idő múlva megint csak költözni kell.

Egyedül vagyok, és félek. No jó, nem vagyok teljesen egyedül - a barátaim nélkül nem tudom, hol lennék most. Lehet a Dunában.
Már megint be kellett egy életet dobozolni, és már megint el kell menni. A bizonytalanba. Az ismeretlenbe. Átkozom magam hogy valaha eljöttem a kis lakáskából.

Részben egyedül vagyok, bizonytalanságban. Dolgozok, még mindig ugyanott, ugyanazt az alja munkát, tanítok, sulibajárok. Képzeld, idén lesz az államvizsga is. A szakdolgozattal egész jól állok. És az elmúlt hetekben hajtottam magam.
Nem látom értelmét az egésznek. Tudom miért romlott meg a kapcsolat, tudom min kell változtatni, és hogy nem mindenki ugyanolyan. Mégis, rettegek érzelmi kötődést létesíteni. Őszintén szólva most épp rettegek mindentől. Gondoltad volna? Én biztos nem.

Két óra van hátra míg megjönnek, s aztán rohanás, be- és kipakolás. Pedig olyan szép tavaszi nap van. Nem ilyen napokon kell egy életnek összeroppannia. Bár lenne az életemben egy biztos pont. De most minden olyan bizonytalan, és úgy érzem, nincs senki, akinek elmondhatom.

El fog múlni, előbb-utóbb minden elmúlik, meg "innen már csak feljebb van", de... most, most ebben a pillanatban nagyon gyenge, nagyon magányos vagyok.
 

Hát kimúlt. Épp most, pár perce. Körülbelül 2 évig bírta ez a mosószeres, bazinagy flakon, amit anno még bátyámmal vettünk. Mennyi mindent látott! Milyen hosszú is két év és mégis milyen rövid...!

Én meg csak úgy kihajítom a kukába.

Jöhet a másik.

Kis híján 3 hónapja nem írtam. 3 hónap alatt az életem gyökeres változásokat vett, amik néha engem is megrémítenek, de ugyanakkor meg is nyugtatnak, hisz több jó történt mint rossz. Van valakim, akivel már nem félek a változástól - 3 hónapja ilyenkor el se hittem volna, hogy majd ilyen történik.

De a munkahely. Az más történet. Visszagondolva az első "munkanapra", hogy féltem... teljesen ok nélkül. Sőt, az első hónap is semmi volt. De azóta... Mit ne mondjak. Néha (szinte mindig) sok, megalázó. Tegnap aztán gondolkodtam: kevesebb munka itt, és magántanítás ismét? Úgy felvillanyozott a gondolat hogy még. Hogy nem kell annyit ott rohadni és gyomorgörccsel várni a melóidő kezdetét, majd végét. Hogy rugalmasabb lenne az időbeosztásom is. És persze ami a legfontosabb: taníthatnék.

Éjjel mégis elfogott a kétség. Nem tudom pontosan miért, és ez megöl. Nem mintha veszélyeztetném a stabil munkahelyet, nem mintha jelentősen kevesebbet keresnék így, és még a közérzetem is jobb lenne.

Félek.

Nagyon-nagyon félek, mert mindjárt indulni kell, és semmi sem lesz utána ugyanaz.

De egyet megtanultam: ha valaminek meg kell történnie, meg fog, ha nem akarom, ha félek tőle, akkor is. És eddig még minden a lehető legjobban alakult.

Félek, de tudom, hogy el fog múlni. És hogy muszáj felállni és elindulni. Sosem voltam az, aki otthon összeroskad az idők végezetéig.

És végtére is ez az én utam. Nem tudok mást, és belül érzem, hogy kötelességem ezen végigmenni.

Megyek, indulok már.

Gyakran gondolkodom.

Jó-e ez így, nem kellett volna-e máshogy csinálni, egész másképp, lediplomázni időben, elmenni külföldre, elszökni, nem gondolni az egszisztenciával. Élni bele a világba, végigtaposni az embereken és bele sem gondolni, állandóan a tanuláson meg a fiúkon keseregni, farmerban és pólóban járni mint a többiek.

De nem megy, ez van. Tudom már, mert vagyok olyan nagylány, hogy ha beleszakadok se menne.

És igazából, bármikor elfog a kétség, az önemésztés, Rá gondolok. És eszembe jut, hogy egy véletlen találkozásnak, egy napfényes délutánnak, egy adag epernek is örülni kell, amíg örülni tudunk. És rájövök, felesleges agyalni, mert minden, ami történt, a lehető legjobban volt elrendezve.

Mert ugye: Aki irányítja a múltat, az irányítja a jövőt; aki irányítja a jelent, az irányítja a múltat.

Vicces, vicces. Azt hinné az ember, ilyen állapotok nem tartósan keserítik meg az életét. Hát a fenét nem.

És már megint ott vagyunk. Annál a rohadt kérdésnél, ami hetek óta újra meg újra a pofámba vágja magát. Néha tényleg elgondolkodom, van-e értelme ennyire küzdeni meg ellene menni a dolgoknak minden erőmmel. Az élet úgy is egy pofonnal visszatesz a helyemre, és onnan irigykedhetek a többiekre.

Szeretném úgy gondolni hogy van ennek az egésznek értelme, hogy okkal történik.

Vagy ha nem, legalább szeretném tudni magamról hogy csak úgy le tudok ülni, ülve maradni és szép csendben megdögleni.

Csak egy a bökkenő: tudom hogy ez utóbbit biztos nem tudom megcsinálni. Ahhoz túl büszke és túl makacs vagyok.

Csak épp semmit sem segítek magamon ezekkel, úgyhogy tűrjük csak szépen a pofonokat. Majd eljön a tavasz is egyszer.

Olyan már sok minden, mintha mindegy lenne mit csinálok.

Mert úgyse tudok semmit tenni a dolgok ellen.

Csak várni kell, hogy valaki rendbehozza a dolgokat -

Pedig ezt utálom legjobban az életben.

De ha hülyeséget csinálok, sem oldódik meg semmi, sőt.

Vagy mégis?

Nem egyszerű, nem egyszerű.

Rosszul érzem magam.

Pár napja egy gép "halála" végett fogtak el a könnyek.

Ma tudtam meg hogy tegnap éjjel meghalt egy ember, egy édes, okos kislány, akit két éve tanítottam, és aki az egyik legkedvesebb tanítványom volt.

Írni kéne

Írni kéne valamit

Valami bölcset, révedezőt, elgondolkodtatót

De olyan üres a fejem és mégis lüktet, és olvasok, olvasok erről a dologról, de úgyse tudok semmit és mit számít nekem, pontosan hogy halt meg

a kép úgyse megy ki a fejemből soha többé

és néha felsírok, mert miért, miért, nem hiszem el hogy nem volt ebben benne a kezed istenem

ha pedig a sors csinálta akkor túl kegyetlen, túl kegyetlen ahhoz hogy felfogjam

még most is olyan nehéz felfogni és lüktet a fejem és fáj

és őt látom magam előtt és hallom ahogy utána mindig mondom anyának hogy mennyire szerettem hozzá járni, és tényleg, és tényleg, és én igazán...

Hát már értem, miért vallásosak az emberek. Ezt anélkül szinte lehetetlen feldolgozni, hogy lenne sors, vagy isten vagy valami hasonló.

Üres a fejem, írni kéne valamit.

Valami bölcset, összegzőt, vigasztalót.

De azt se tudom, hogy mit mondjak a szüleinek. Mit lehet ilyenkor mondani...?

Istenem, te drága, édes, kedves kicsi kislány, nyugodj békében. Semennyire sem érdemelted meg, de most már nyugodj békében. Nagyon hiányzol, és hiányozni fogsz, amíg élek.

Olyan hirtelen is jött, semmi előjel nélkül. De a halál, az már mindig csak ilyen, te ne tudnád, hogy arra sosem lehet felkészülni...?

Nem tűnt másabbnak mint a többi elfeketülés. Vigyáztál rá egyébként is... de három év mégis csak három év.

Kérlelés, könyörgés ilyenkor mit se használ már. Tényleg a kék a leghidegebb szín, ó, ezt a Microsoft is nagyon jól tudja.

És mikor annyi gond között ott ülsz később, és a szerelő kimondja, hogy nem, erről már képtelenség akármit is leszedni, nagyon sajnálja, nagyon is hidegfejjel fogadod. Az ott, ami évekig a lelke volt, most már egy hideg gépdarab, hát miért is kéne megrendülni.

És aztán a következő napokban meg eszedbe jut az a kevés igazán, de igazán pótolhatatlan dolog, ami visszaszerezhetetlen, ami elveszett, amivel együtt a te lelked egy darabja is elveszett.

Ezért, amikor szinte potom pénzért eladod alkatrésznek, már rá sem akarsz nézni. Nem, köszönöm, elhiszem hogy ez meg az volt a baja - menekülsz, menekülsz onnan el. Olyan júdásos érzés ez kicsit. Az a fekete műanyag-, kábel-, fém- és plexiköteg már nem az, akivel te együtt voltál nap mint nap három évig. Olyan mint egy holttestet nézni: tudod, hogy már sosem mozdul, és épp ezért elidegeníted magad tőle, látni sem akarod. Nincs már benne az, amitől ő volt ő, ezért inkább hagyjuk is...

De mégis, mikor leülsz az új elé, és bekapcsolod, és barátságosan, de mégis üresen mered rád, akkor jönnek ezek a hülye könnyek, de megállíthatatlanul.

Pedig csak egy gép... Vagy mégsem...?

János bácsi Zuglóban élt egy kis, padlástéri lakásban.

Neje, Gizi néni már évek óta eltávozott, gyerekeik nem voltak.

János bácsinak évek óta csak a kis fekete Sokol rádió volt az egyetlen öröme, ami, 21. század ide vagy oda, sohasem hibásodott meg az idők során. Mikor a bácsi felkelt, már a kávéfőzés előtt bekapcsolta a Kossuthot, és csak közvetlen lefekvés előtt kapcsolta ki.

Az éteri déli harangszóra ebédelt, a rádión hallgatta meg újévkor a Himnuszt, a rendszerváltáskor, az ezredfordulón, télen-nyáron, nála mindig csak a Kossuth szólt a kis Sokolból.

Aztán egy nap mikor mosogatott ebéd után, és az ablakhoz lépett hogy becsukja, zúgni kezdett a készülék. Visszalépett, de a recsegés csak nem maradt abba. Bárhová állt, a zúgás kíméletlenül elnyomta a "Hangalbum"-ot, az "Esti beszélgetés"-t, a "Történet, hangszerelvé"-t, egyszóval, mindent.

Hosszú gyötrelmek után elvitte javíttatni, de nem találták a hibát. Már végül a lakást is teljesen átrendezte, hogy bizonyosan semmi se zavarja a vételt, de az elvtársak csodamasinája csak egy-egy rövid másodpercre volt hajlandó a Kossuthot tisztán fogni.

Aztán egy napon János bácsi különös dologra lett figyelmes. Ha a rádió előtt közvetlen tótágast állt, de úgy ám, hogy lábai 90°-os szöget zárnak be, a készülék hibátlanul sugározta újra az MR-1-et, mint azelőtt.

Úgyhogy János bácsi megemberelte magát, és úgy maradt.

Van egy parfümös üveg az asztalomon. Talán kétszer fújhattam belőle, nem használom. Nem is azért van ott.

Rám nagyon igaz, hogy az illatok mindig emlékekkel párosulnak. Ha beleszagolok a parfümbe, nagyon sok évet utazok vissza. Ugyanezt az illatot használta anyukám, mikor én csak 8-10 éves lehettem, és ők elmentek valahova édesapámmal. Akkor még elmentek néha. Akkor mintha jobban megértettük volna egymást. Vagy csak azért emlékszem úgy, mert gyerek voltam...?

Ha beleszagolok a parfümbe, látom anya szép kosztümeit, a flitteres táskáján játszadozó fényt, kisminkelve, gyöngyökkel a nyakában, és annyi, de annyi ránccal kevesebbel, ahogy lehajol hozzám hogy puszit adjon. És ott villan édesapám nyakkendőtűje, igen, régen még olyan gyakran vett fel nyakkendőt, munkába mindig és öltönyben van, és mondják, vigyázzak magamra, majd jönnek, nagymamámék mindjárt átjönnek.

És ott vagyok én, talán épp a Kincskereső kisködmönt olvastam a szoba végén kuporogva a lámpánál, tényleg nem lehettem 10-nél több, és aztán a nagypapám, az édes nagypapám, tegnap volt négy éve, hogy már ő sincs.... jött, és mesélt, mókázott, és én.... én sose hittem, hogy máshogy lesz.

Ha úgy, gyerekfejjel a mostani magamra néznék, vajon utálnám magam? Sokszor gondolkodom ezen. Nagyon sokszor töröm a fejem, mennyit változok, változtam. Hogy voltak a dolgok az elmúlt évben, hisz ide is mindig jut egy-egy elmerengő, néha borús bejegyzés. Állandóan vizsgálom magam. Hol vagyok, hogy kerültem ide, és a legfélelmetesebb kérdés: jó ez így nekem...?

Persze ez nem csak félelmetes, de nehéz kérdés is. Gondok mindig vannak, és a jó dolgokat csak akkor tanulod meg becsülni, mikor már nincsenek. De újabban... újabban mintha látnék. Csak egy egész kicsit tisztábban. Ez azért is van, mert ügyesen belesétáltam pár sallerbe az élettől az elmúlt évben. De nem bánom. Nem maradhattam mindig ott, ahol sokáig voltam - néha már ott tartok, hogy tudatosan lépek a pofon elé. Mazochizmus? Nem tudom, én csak látni szeretnék, minél tisztábban. És ha ehhez az kell, hogy egy kicsit megzúzzam a lelkem, akkor azt fogom tenni.

Látni és megélni - erről akarom, hogy 2011 szóljon. Tudom, hogy ez az elmúlt év jól megalapozta. Talán akkor kezdődött, mikor elmentem Törökországba - vagy lehet hogy hamarabb, mikor elkezdtem dolgozni. Vagy még kicsivel hamarabb, mikor akkora sallert adott az élet, hogy a fal adta a másikat. De jól volt az úgy. Mert minden, minden egyes pofon egyfelé hajt, és mindezeknek köszönhető, hogy az apám, akivel a világon a legkuszább a kapcsolatom, azt mondta: "most már te is kezdesz úgy gondolkodni, mint egy felnőtt".
Most már emelt fővel, nyugalommal tudok olyanokat tőle venni, amitől "kiskoromban" a sírógörcs vett elő. Mert tudom, hogy érek valamit. Hogy van tartásom, mint embernek. És ez nem csak azon múlik, hogy mit és hogyan teszek, hanem hogy mit gondolok és tudok magamról.

Összetett dolog ez a felnőttség. És tudom, néha túl erősen is akarom, felnőttebb akarok lenni, mint amilyen vagyok. Különlegesebb, erősebb, jobb mint amilyen vagyok. De nem tehetek róla, és letenni róla végképp nem fogok.

Mert ha már nincs is velem több mint négy éve, valaki többet hagyott itt nekem mint amit valaha is remélt volna, és ha néha nagyon nehéz, arra gondolok. Mert erősnek kell lennem, felnőttnek, és nem szabad leragadnom. Még csak 22 vagyok, előttem az egész élet.

És mindig van hova tovább fejlődni. De manapság jövök rá, ez engem nem bosszant, inkább örömmel tölt el.

Minden keserűségével együtt is csodálatos év volt. Sokat változtam, sokat tanultam. Tudom hogy fogok még bőven botlani, és akarok is. Remélem egy év múlva nagy lépésekkel leszek előrébb.
 

Egy év, az még egy oldal sincs bejegyzésekből az adminfelületemen.

Egy év a papírokban és könyvekben, apró emlékekben nagyon jól mérhető, ami pici lakásomban folyamatosan halmozódik.

Egy év, és a ruhatáram és lassan, de biztosan cserélődik.

Még végiggondolni is sok azt, amit azóta éltem meg, hogy - két nap híján - egy éve ide költöztem, az én pici, szívemhez oly közel álló lakáskámba.

Mennyit tanultam ennél az asztalnál - az íróasztalom valahogy mindig szegény eltávozott nagypapám műhelyasztalát juttatja eszembe -, és azok a nyári esték, amin tárva-nyitva volt az ablak és majd' meghaltam a hőségtől így is, és hány szomorú és mennyivel több boldog bámulás a tükörbe! A hangulatos meleg fénye a lámpáimnak, az áttanult vagy átjátszott éjszakák, az énekelve vasalgatás, a nyári éjjeleken ablakban könyöklés, a gyorsan összedobott főztök közvetlen hazaérkezés után... Igaz, mindez egyedül, de mind-mind az enyém és csak az enyém.

De ami bennem történt, hogyan mérhető?

Ha csak augusztus óta veszem is, annyi történt, amit előtte talán remélni sem mertem volna. Ha egyszer valaha szeretném meghatározni, hol és mikor is nőttem fel, biztosan az az időszak lesz, amikor itt éltem - éppen ezért ez a szívemnek oly kedves otthonom.

"Ó, ég minden lakói! Föld! S mi még?
A poklot is mondjam? Csitt, csitt, szivem.
Ne váljatok tüstént vénné, inak!
De tartsatok merőn. Eszembe juss?
Igen, szegény szellem, míg e zavart
Golyóban székel az emlékezet.
Eszembe juss?
Igen, letörlök emlékezetem
Lapjáról minden léha jegyzetet,
Könyvek tanácsit, képet, benyomást,
Mit vizsga ifju-kor másolt reá,
És csak parancsod éljen egyedűl
Agyam könyvében, nem vegyülve más
Alábbvalókkal: úgy van, esküszöm.
Ó, jaj! rémséges asszony!
Ó, gaz - mosolygó, átkozott gazember!
Hol a tárcám - leírom, hadd irom le,
Hogy ember úgy mosolyghat s gaz lehet;
Legalább a dán király bizonnyal az. (Ír)
No, bátya, itt vagy. Most a jelszavam:
És az: "Isten veled! Eszedbe jussak."
Esküm van arra már. "

Az őszi-szünetet alig élveztem ki, most is itt vagyok, hajtottan, de boldogan, kellemes zongoradarabokat hallgatva és alig várva hogy ennek a szorgalmi időszaknak vége legyen.

Örülnék ha bekötnék végre a fűtést, ha nem kéne minduntalan meghalni a rengeteg házidolgozat miatt, ha nem kéne annyit, de annyit másoknak segíteni (főleg ha kevés vagyok hozzá és ezt meg is mondom, de mindig hozzám fordulnak), a munka meg... no jó, ahhoz már hozzászoktam.

De cserébe örülök egy gyönyörű Mozart: Requiem koncertnek, egy Hamlet-előadásnak, egy kézenfogásnak, egy személyre szóló zenedarabnak, egy tábla marcipános csokinak, nehéz nap végén a finom vacsinak, reggeli közben Bach-darabnak, mikor sokáig alhatok, új Yves Rocher cuccoknak, forró, frissitő zuhanynak, és, és, és.

Azt hiszem a pozitív oldal még mindig túlsúlyban van. :)

És csak magamnak, örökre megjegyezni:

In memoriam Molnár Rozália & Sigulinszki János. Sajnálom hogy nem gondolok többet Rátok.

valami, ami nem magánéleti és/vagy családi szennyes teregetés, ami, rá kellett jönnöm, ebben az időszakban minden áldott évben előjön. Pfej.

Amaru "lyányomhoz" mentem ki a minap (kihasználva hogy mégis itt maradtam a nagy faluban, pedig.... áh. Mindegy nem megyünk el a családi gondok felé) egy gyors köszönésre és rapid-catchup beszélgetésre. Kissé nosztalgia hangulatom lett, de láttam azt is, mennyit változott, természetesen előnyére. Azt hiszem, örülhettem volna mint majom a farkának, ha ennyi idősen ott tartok, mint ő, és remélem az egyetem is csak előnyére fogja formálni.

Hazafele meg rá kellett jönni hogy ÉN is eszméletlen sokat változtam. Ha két évvel ezelőtti (mondjuk 2008 szeptemberi) énemnek mondanám a mostani céljaim, kiröhögne, annyi szent. Meg nem hinné el hogy úgy élek ahogy - extrémen dolgozva, pár igazi jóbaráttal körülvéve, félig-meddig öneltartva, kislakásban, legtöbbször elégedetten, magassarkúsan, szoknyásan, néha szemüvegesen....
Nem bánom igazából ezt a két évet, sok minden történt és jó is volt így - most már látom, mire volt jó. Persze most is benne vagyunk a folyamatban, érdeklődéssel várom a végkifejletet.

Tegnap este meg félálomban tengődtem, mikor eszembe jutott: Charlie és Anita a HIMYM-ből Marshall és Lily. Pippi Robin, mert neki eszméletlen belendült a karrierje. Verci a maga ártatlanságával csakis Ted lehetne. Épp ezért szerény személyemre már csak egy szerep jut (ami igen korrekt is az állandó felöltözésem miatt). "Jézusom, én vagyok Barney!" felkiáltással sokkal jobb kedvem kerekedett mint azelőtt, aztán persze megint nem tudtam sokáig elaludni, mondjuk úgy, az awesomenesstől (kac-kac...).

Na de innentől kezdve nem szabad csak a számat tépni hogy megírom a Sis Code-ot, tényleg meg kell csinálni......
 

ez alatt a másfél hónap alatt, amíg nem blogoltam, bizonyos aspektusokban fellendült az életem. Főleg az utóbbi 24 órában. Sok kis dolog, de ha összejönnek, jó érzés. :D

Voltam kinn Törökhonban... jézusom, az első este már szinte könnyeket csalt a szemembe. Olyan illatok, igen, az igazi egzotikus illatsereglet, míg egy zajos, zenés sétálóutca egyik csendesebb mellékutcájában, igazi török teát szürcsölök a barátosnémmal, és közben valami régi török társast játszunk (amiben meg is verem), és mindenhol, még abban a balzsamosan meleg levegőben is ott van Törökország az egész lényével...

Jaj, majdnem sírtam a repülőn. Nehéz volt eljönni, nem csak azért, mert remek vendéglátóm volt, szinte családtagként kezeltek és a barátosnő szülei is hihetetlen élményekkel gazdagítottak, de végleg ott hagytam a szívem egy darabját.

Talán az volt a legszebb élmény, hogy genetikailag nagyon jól beolvadtam. Ha nem szóltam egy szót se, mindenki törökül beszélt hozzám. Mondták is mindig, ki nem néznék belőlem, hogy nem ottani vagyok, Allah Allah... :D (nyugi, ez csak a török 'jézusom', nem tértem meg. Bár sokat vernyogtak a müezzinek, amivel alapjáraton semmi bajom, de a Budapest TV rég letűnt, elcsukló hangú notaműsoraira emlékeztettek néha. XD)

Szóval olyan... olyan otthonos volt, na. Meg az oda-vissza úton olyan nagylányosan egyedül voltam, meg se kottyant. :D

Vissza akarok menni, és úgy éljek vissza fogok.

Na meg például most hívott az egyik régi tanítványom, akivel már másfél éve hűek vagyunk egymáshoz, hogy plusz óra kéne augusztusban. Ami nem kevés lóvé, meg úgy minden év elején NAGYON jólesik ez tőle, tőlük. Nem is bánom, hogy a belem is szét kell majd dolgoznom. Majd kompenzálom magam. :)

Na meg ma van az én Egyetlenemnek, édes-drága Petruskámnak a születésnapja, Isten éltesse innen is! És félig kicsit irigy is vagyok rá, hisz nemsokára már dolgozó nő lesz a hölgyikéből. :D

Én meg bezzeg, kicsúszok fél évet... de az Erasmust mostantól sólyomszemmel figyelem.

Rövid volt ez a nyár, a júniust végigvizsgáztam/dolgoztam, aztán ott volt az a csodás Isztambul, most két hét szó szerinti punnyadás, rajzoláson és videójáték-nyomatáson kívül kevés dolgot művelek, de nemsoká én is betöltöm a kettő kettest, utána pedig egy nagyon nagylelkű (és általam nagyra becsült) gesztus révén Petrusékkal lehetek pár napot a Balatonnál... jaj tavaly is de jó volt. :)

Utána, igaz, mint írtam, meló ezerrel, de addigra szerintem már várom is, hogy csinálhassak valamit.
És ha már egy fogadalom kell a 23. életévemre: többet fogok bulizni, de nem eszetlenül. :)

Na eleget rongyoltam már a szám, küldök inkább egy linket, ha valakit érdekelnek a Törökországi képek:

http://s622.photobucket.com/albums/tt310/pocket_bunny/istanbul/

Vicces az emberi kreativitás.

Majd beleposhadok a bőrömbe ebben a melegben, és persze tanulni _kéne_, de ennyi vizsga után és ilyen melegben kinek van kedve...?

Zsuppsz egy régebbi, azóta portörlésre használt törölközőt bele a hidegvízbe, nagyjából kicsavarni és lezblaggyintani az ablak elé. Szobához mérten komoly kereszthuzat létesítése, beállás pont középre a törölközőre, jégkrém elő, képzelőerő be.

Máris a Balatonon nyaldossa a lábam, fúj a szél, jégkrém (az idei első!) a kezemben, és nem érdekel a syntax vizsga. Kőkemény 5 percig, ameddig a jégkrém tart, legalábbis.

Nem egyszerű, nem egyszerű.

De ilyenkor, mint mindig, arra gondolok, milyen jó világ is lesz rám Törökbe' (így, igen, így) mert majd gurítani kell hazafele biztosan, úgy széteszem az agyam.

Viktor bácsiéknak ezúton üzenem, már így is elég drága a líra, nem kell újabb gazdasági minipánik. Megértésüket előre is köszönöm!

-----------

Mostanság olyan jót derülök rajta, hogy a nagy "otakuk" milyen vérkomolysággal veszik a kis fandolgaikat. Egyszer éljem meg hogy ugyanezek izzadozva várják a hó elejét - bár biztos nem 21 évesen, erre a nyakam teszem :P. Addigra én meg már Olgi mama leszek a befutott podcastommal.

Szóval most volt a szorgalmi időszak utolsó hete. Eléggé kivoltam így az elmúlt négy napban a halmozott ZHk meg beadandók miatt, abszolút fáradás, energiaital, amihez tényleg csak végső soron nyúlok. Na ezek után ez a lightos vizsgaidőszak a maga 5 elszórt vizsgájával semmiség csupán (majd meggondolom ezt még ezerszer).

Mondjuk akármilyen nagy trágyában vagyok, mindig arra gondolok, már csak röpke másfél hónap, és végre mehetek Törökországba... jaj. Meg is éri érte szenvedni, gürizni, spórolni, (fogyózni)...

Na meg azért is elfoglalt ember volnék, mert kinőttem magam a Magyar Hetalia Fanklub elnökévé. Bezony. Egy éve még nem gondoltam volna... meg azt se, hogy kijön a manga itthon... No mindegy, fizu persze nuku ezért, csak az örömteli arcok, meg, no, nem is azért csinálom, arra ott a tanítás.

Múltkor úgy random eszembe jutott, még mikor szülővárosomban koptattam az általános iskola padjait, területi/városi versenyen mindig mekkora sikereim voltak. Meg hogy itt volt nevem... hja. Nem mintha bánnám hogy elmúlt, most van helyette más, amire eszméletlen büszke lehetek (magassarkú-önálló kereset-awesomeness úgy magában). Csak olyan érdekes, mikor ilyen rég elfeledett foszlányok visszajönnek, nem?

Bánom, hogy tavaly ilyenkor olyan szép májusi időnk van, most meg... *sóhaj* mindegy, ez elősegíti, hogy egész hétvégén idebenn tespedjek és tanuljak.

UI: sztem 4 napra elegendő koffeint vittem be a szervezetembe az elmúlt 48 órában. De az eddigi jegyeim remekek *lekopog*

...csak mennek, megyegetnek a napok. Suli, meló, utána bevásárlás (ez mind magassarkúban/szoknyában ofkórz), haza, fél kézzel már a vacsit csinálom, másikkal vetkőzöm. Egy kellemes félórányi vacsi, mostanában sokat rajzolok (megint), este kis olvasás, ilyen jó időben hétvégén futkározás (nem gondoltátok volna rólam régi kedves barátaim, mi?). Reggel meg fel, kellemes, nyugodt, bőséges reggeli, zene mellett készülődés, parfümfelhőben mindig a legszebb mosolyommal ki az utcára. Már ha nem szakad.

Mert most jól érzem magam, pedig furcsa, semmi extra nem történt. Vagy talán éppen ezért.

Múltkor meg sikeresen kivégeztem a telefonom, ami 2 évig hűségesen szolgált... bánt is nagyon. Még jó, hogy nálam volt a régi... félig. Mert persze a telefonszámokat nem a SIM kártyára mentette... helyette kaptam több tucatnyi telefonszámot még gimis koromból. Néha nézek is, ennek-meg-ennek miért is van meg a száma? Meg Petrusomtól is volt néhány sms még két-három évvel ezelőttről. Érdekes volt, elgondolkodtatott meg egy kicsit vissza is mentem az időben.

No nem mintha bánnám. Igazából ez az elmúlt év, amióta aktívan rajzolok és a deviantartos közösségben vagyok, elmondhatatlanul sokat adott. Manapság már eljutok oda is, hogy mérhetetlenül büszke leszek egy-egy dolgomra. Itt van e:

I know it might be wrong but by *pocket-bunny on deviantART

Na meghát a Duygu. Drága török barátosném már elmondhatatlan sok örömet okozott (de Petrusom, nyugi, a legjobb barátnő címe még messze a Tiéd :)), sőt, hozzá is megyek ki nyáron Sztambul szép városába. <3 Meg az itthoni Hetalia-közösség szervezése is váratlan és gyors gyümölcsöt hozott, de ez kissé hosszú.

Na lényeg, érzem, múladozik itt az idő. Második évem fejezem be az ELTÉn, elméletileg nemsoká itt a(z első) diploma, a Petrusom húga, a Szilvike ballag, úgyhogy már igazán nem hívhatom "kislánynak" mások előtt. Vercinek tervei vannak Amerikában, Pippinek tervei vannak a HÖKkel, Charlienak elméletileg már helye is vala otthon a volt sulijában.

Én meg? Nem panaszkodom. Inkább tervtúltengésben szenvedek mint hiányban, és nem is tudom, merre kéne továbbindulni. Majd lesz valahogy - igyekszem kihozni a legjobbat belőle.De azt tudom hogy idén nyáron is ki akarok ülni a Margit-szigeten a stégre a drága barátaimmal, meg akarok dögleni a melegtől és írni, írni, írni megint. Mert ha a következő évem is ilyen lesz, hát, akkor komolyan tényleg nem panaszkodhatok.

haltam meg.

Bár tudom, van ezen a sárgolyón aki azt kívánja. :)

Én valahogy mindenkinek az anyja leszek egy idő után. Erre Charlie ébresztett rá a minap, mikor így, majd' 1,5 éves barátságunk után leanyuzott, mert segítettem/tek neki.

Tökmindegy, hogyha idősebb is nálam, mindig előkerül az "anyu" - mint Nyonyónál, nála azt hiszem akkor kezdődött, mikor megkötöttem a sálját, hogy "Ejj, hát hogy áll ez rajtad, az adu ász kártya a kalapodon is félrement, na majd megigazítom..."

Az meg már más, hogy Amaru is mindig anyuzik, Enikő is rajta volt ha épp osztottam az észt (én hülye tacskó) a koliban anno. Manapság Pippinek tudom osztani az észt, már ha nem tűnök el a saját életemben, ami úgy 1 hónapja történik, szóval egyébként ő is anyuzik, ha igazgatom vagy (amúgy tök feleslegesen) oktatgatom.

Van is egy álmom mire öreg leszek.

Én leszek a nincsde.hu új Rózsika nénije.

Mármint az öreglány, mióta feliratkoztam, mindig küld valami kedveset, olyan "tündérbögyörőm" meg "angyalcsikóhalam" dolgokat. Sőt, a vén nőszemély valahogy azt is tudja, hogy hetek óta kitartóan tornázom, pedig nem mondtam el neki. :P
Szóval én leszek az új Rózsi néni, avagy bocsánat, Olgi néni.

És nem Olga néni. Attól egy bizonyos másik Olga néni elrettent.

Szóval Olgi néni napi tippjeire is fel lehet majd iratkozni, osztja majd ott rendesen az észt a maga (akkor már mamás) stílusában. De akkor már hejj milyen korban leszünk! Hologrammos podcastom lesz ami mindig akkor nyílik meg, ha valaki megnyitja a levelem, egyébként este hatkor fogok élőben bejelentkezni, kicsivel az ötórai teám után.
Ja, mert hogy ötre vendégül kell látnom a kis angliai házacskámban a brit királyt. Vagy királynőt.

Úgyhogy érdemes lesz addig kibírni.

Ki akar velem b*szni ez az élet, azon az egy területen, de mindegy, most nem erről akarok írni.

Hanem hogy milyen kicsi is Pest.
1-1,2 milla ember, 23 kerület, 3 metró, töméntelen számú busz-, troli- és villamosvonal. Na meg naponta 24 óra, és még bele se vettük, hogy mindenkinek más dolga van minden nap általában (munka előtt/után pl.), ez még csökkenti az esélyeket.

De lássuk. Első eset, hogy kicsinek éreztem Pöstöt, kb. 2007-ben lehetett, szeptemberben. Programhétvége volt, régi gimis osztály, jöttünk fel a Titanic-kiállításra. Ahol leléptem a vonatról, már kapkodtam a fejem, mivan, mi, mi ez a fura érzés, én márpedig találkozni fogok egy ismerőssel. Nem tartott sokáig - felkaptunk a kombínóra, az áll a pirosnál, kilesek az ablakon - lám egy Petrus! Kikiabálok, szerintem szívrohamot is kapott akkor, de csak rövid örömködés volt, mert a BKV ugye, nem vár.

Mióta itt élek, azért több összefutós eset is történt. Egyszer, 2008 ősze lehetett, a Keleti előtt jön egy lány felém a zebrán. Én meg, a borzalmas zaklató, követem, mert, bizony, teljesen olyan mint Adri, volt osztálytársnőm. 10 méter után meg is mertem szólítani - ő volt.

A Keletinél múlt nyáron volt még egy találkozásom: várok a buszra augusztusban, hogy menjek tanítani, erre ki száll le róla? Volt osztálytárs. Pár hete nem messze a Keletitől láttam a buszról. Na pöff.

Ezek kicsit régebbi sztorik, az újak érdekesebbek. Január, vizsgaidőszak kivégezve, Vercim mondja: menjünk a Morrison's-ba! Hát, nekem abból a helyből másfél-két évente elég egyszer, de menjünk, a rossz kedvet az ottani szánalmas emberek legalább egy kicsikét derűre váltják át.
Állok a pultnál, dörgölőzik valaki hozzám, ej mondom, nézzünk hátra. Erika volt, ott helyben nagy sikítás, egyikünk se volt nagyon szomjas már. Hát nagy random örömködés, update az életről, ilyesmik. Nem zaklattam sokáig, de felvillanyozta az estém.

Egy-két hétre rá a KK-ba igyekeztem, és a gyors7-esre szálltam, mert épp az jött, és egy kis gyaloglás úgyse árt. Hát ki jön velem szembe a Ferenciek tere-Astoria (rövid) szakaszán? Niki, akivel konstatáltuk, hűde kicsi a város.

A hab a tortán hétfő volt. Elkéredzkedtem óráról, de kiderült, fölösleges volt. Na mondom azért elmegyek a metróval. Még hátrébb is szálltam fel, mint szoktam. És ki ül az ajtóval majd' szemben? Erika. Na ezt már nehéz volt elhinni. :) Megint ápdét, dumcsi, ráértem, elkísértem addig ameddig ő ment.

Plusz ma megkerült másfél hét után az egyik kedvenc fülbevlóm fél párja. A zsebemből vesztettem el, nagyjából bárhol Pesten lehetett volna, erre ma, hogy világosban érek haza, látom, ki van tűzve a bejárati ajtó mellett a faliújságra.

Pest tényleg kicsi, és ez mindig felvillanyozza a napom.

De van ez a dolog az életemben, amivel most már tényleg dűlőre akarok jutni, remélem az idei Németország után sikerül.

Miért ilyen rossz mindig ez az időszak? Miért nem tudom soha élvezni ezt a pár hét szünetet? Miért van az, hogy szerencsés vagyok az élet legtöbb területén, egynél meg szívok mint a torkosborz?

Szeretném hinni, hogy csak rákenem a karmára, és hogy bennem van a hiba - valószínűleg így is van. De egyszerűen nem vagyok elég erős ahhoz, hogy újra és újra jól megszívassam magam. Nem tudom, mi lesz.

Ez azért elég gáz 21 évesen, főleg magamhoz képest.

(igen, manapság gyakran van kedvem blogolni)

Vártam a Deákon a templom előtt (ó hogy mennyit problémáztunk mi azon különböző barátaimmal, hogy nincs is tornya és mégis templom... hmmm...). Szóval várok, most ényegtelen kire, maradjunk annyiban: egy magas, sötét hajú fiatalemberre.

Odaérek, olyan hölgyesen késtem 5 percet, és kémlelek, kémlelek, hol van akit megvárakoztattam. Látom, jó 10-15 méterre ott egy magasabb, sötét hajú fickó - ehhez hozzátartozik, hogy valami farkasvakság van kialakulóban nálam, ha sötétedik, s főleg ha fáradt vagyok a távolralátásom jelentősen romlik.

Addig-addig pillantgatok a hapekra, hogy az megindul vigyorogva. Odaér olyan 4 méterre, hát mondom, hiába szimpatikus a feje, olyan +20 évvel idősebb mint akire én várok... Sőt, már karolt volna is át és puszi-puszi, ijedelmemben háromszor elmondtam, hogy jaj, mi nem egymásra, csak a szemem, sötét van, elnézést...

Szegény úriember, hát érezte a helyzet kínosságát, de elnevettük, bocsánatot kért, mondtam, semmi gond mert most mindketten eltoltuk. Ő egy hölgyre várt, aki állítólag nagyon hasonlít rám (kicsi a világ), nekem meg akkor írt az én emberem hogy késik.

Úgyhogy fogtuk magunkat, elkezdtünk a Zoltánnal beszélgetni. Adott is névjegykártyát, mert az RTL Klubnál szervizes. Egyszer még áldani fogom hogy találkoztunk, ha elromlik valamim, érzem... Szóval mondja, még saját készítésű sütit is hozott a hölgynek, meg olyan dolgokról eldumáltunk szűk 10 perc alatt, hogy na. Mondja is, de aranyos vagyok (előtte meg, hogy szégyenlős. Egyiket se tagadom :D) hogy nem sértődtem meg. Hát, legalább eltelt az idő. Aztán együtt kezdtük el stírölni az egyik gyanúsan egyedül álldogáló hölgyet, aki meg a mobilján pötyögött. Aztán megvitattuk, menjen oda, hátha. És igen, az ő hölgye volt, csak kissé gonosz módon sapkát húzott, így nehezebb azért valakit első randin felismerni. :P

Mindenesetre én még vártam olyan jó 5 percet, ott korzózott egy kevésbé szimpatikus fiatalember, csak azon imádkoztam hogy ő azért ne jöjjön oda.
De végül megjött az emberem, úgyhogy nem kellett a hidegben állnom, de ez már egy másik történet.

UI: emelje fel a kezét aki szerint a jó kocsi + fehér vezetőkesztyű észbontóan szexiálos összeállítás. És nekem inkább az utóbbin van a hangsúly. Mármint jó kocsija mindenkinek lehet (na persze :P) na de fehér vezetőkesztyűje... :)

Mert kell egy kis változatosság, mikor Oszmán Birodalom története vizsgára tanulok. Bár már ennek a tanulása is változatosság, magyarul már rég tanulgattam, volt már egy éve is talán. :)

Hercegnő barátném mondta, jó hogy túlléptem a nosztalgiázáson. Nem-nem... Igazság szerint gyakran eszembe jutnak dolgok. Mint például pont tegnap, amikor beköszönt mindannyiunk kedves havi mikije, engem évente 4x-5x nagyon meggyötör. Jól emlékszem, egyszer annyira görcsöltem, majd kiestem a padból - még gimi elsőben vagy másodikban lehetett. Arra is nagyon jól emlékszem, hogy "Szügyi mama" volt olyan angyal és beült velem a gyengélkedőbe, adott gyógyszert meg meleg kardigánt a derekamra. Könnyebb volt elbódulni hogy ott volt és énekdolgozatokat javított.
Na meg azóta ha görcsölök, mindig eszembe jut ő meg a jótanácsa, és ha itthon vagyok, cavarok valamit a derekam köré. Jobb is lesz mindig.

Sajnálom hogy nem sikerült igazán az osztály anyjának lennie, nem csak tőle függöt. Nade kölykök voltunk, nem mindig tudtuk értékelni a szeretetet. De jó ofő volt, ez nem vitás.

--

Néha szinte meglepődve emlékszek vissza az utolsó pár hónapomra a koliban. Úgy 2008 februárjában egyre többet jártam át az utolsó szobába (jézus, a számára már nem is emlékszem, talán 27?), ahol Enikő és Adri tengették igazi (engedélyezett) lázadóként mindennapjaik. Jó volt ott a csend, imádtam olvasni, PSP-zni, Enit és Adrit az őrületbe kergetni hogy kevés tanulással mégis jó jegyeket kapok általában. :)

Aztán, azt hiszem, március lehetett, át is költöztem. Emlékszem, Klárival nem voltunk beszélőviszonyban akkor. Azóta tavaly februárban kibékültünk. Nyáron még fel is hívott, nem is tudtam azt mondjam-e bí vagy bá.
Szóval átköltöztem. Szép volt... és nehéz időszak. Érzelmileg akkor zsarolva voltam, hülye és túlzottan kompromisszum-kereső. Azóta vastagabb a bőr a pofámon, ha kell. :D

De sose felejtem el, mégis milyen jó volt ott. Mikor megvettem a PS2-t és Need For Speeddel gyaktuk egymást, meg Eni, mikor bezsepizted a hajam, ezzel olyan frizut varázsolva a ballagásra, hogy anyumék meg se ismertek 20m-ről. :) Nameg a Xena-mozizást se lehet elfelejteni, remélem a gyűjteményed azóta is gyarapszik.

--

Meg a programhétvégék. Hogy milyen jó kaják voltak (már mikor nem csomagoltat kaptunk, bár ha emlékszel, Eni, én mindig nagyon imádtam a rántott húsos zsömlét :)), extra örültünk ha valaki időközben lelépett mert legalább lenyúlhattuk az ő kajaadagját. Azért evésben mindig Szabi volt a menő, aki (csak a laikusoknak mondom) annyit evett, hogy 3 nagydarab emberre elég lenne, mégis olyan vékony volt, mint az ujjam. Meg sok jó helyre eljutottunk, nem igaz? Az, hogy fél Európát meg Amerikát is megjártam, csak az AJPnek köszönhetem. Az Adidas szettem meg még mindig megvan, képzeld, most is az van rajtam, le nem rohad rólam esküszöm. Örülök hogy nem nagyobb a (sokkal) nagyobb a hátsóm mint 2003-ban volt.

Na meg a csopfogok. Gazsó Ciceró odavetett megjegyzései, amik mindig +10mp-et igényeltek, hogy az agy dekódolhassa őket (vele mi van, de kíváncsi vagyok), Szabolcs türelmetlen kiabálásai, Ádámék meg mindig cukkolták. Meg a Klári féle "Csend legyen MÁÁÁÁÁR!!!!"-ok.... hmmmm...

---

Gizi nénit azt hiszem fél lábbal a sírba tettük már, mikor mindig 15 perccel kajajegy-osztás előtt lenn voltunk. Na az is! Reggel sárga, este zöld... micsoda rekordsebességgel válogattunk, rohantunk le a lépcsőn, megvolt a saját asztalunk is, bár az összeveszések függvényében ez néha változott. Anyum múltkor mutatott egy olyan mélytányért, amit ott mindig használtak. Kérdezi: tudtam-e, hogy ez egy adagtál. Hát mondom, elég jól ismerjük már egymást...

Node itt berekesztem a nosztalgia-folyamot, vár az a tizenakárhány MaTöH (magyar-török háború). De jó volt kicsit nosztalgiázni, majd máskor is csinálom. Legalább az olvasóim 50%-a (értsd: 1 ember :D) érti, miről hadoválok.

UI: Ma megkíséreltem BKVval menni. Tűrhető volt, de messze nem kielégítő. Nem is ez a lényeg, hanem ahogy állok 15 percig a megállóban, nézem a kocsikat a lámpánál. 20-ból talán 2-ben ültek ketten. A többiben 1, azaz 1 db ember. És nem kis Smart kocsik voltak. Ez magában is szomorú, nem még egy ilyen idiótán és bunkón kivitelezett sztrájk esetén. Hétvégére meg jön a szmogriadó. Pöff.