Olyan hirtelen is jött, semmi előjel nélkül. De a halál, az már mindig csak ilyen, te ne tudnád, hogy arra sosem lehet felkészülni...?
Nem tűnt másabbnak mint a többi elfeketülés. Vigyáztál rá egyébként is... de három év mégis csak három év.
Kérlelés, könyörgés ilyenkor mit se használ már. Tényleg a kék a leghidegebb szín, ó, ezt a Microsoft is nagyon jól tudja.
És mikor annyi gond között ott ülsz később, és a szerelő kimondja, hogy nem, erről már képtelenség akármit is leszedni, nagyon sajnálja, nagyon is hidegfejjel fogadod. Az ott, ami évekig a lelke volt, most már egy hideg gépdarab, hát miért is kéne megrendülni.
És aztán a következő napokban meg eszedbe jut az a kevés igazán, de igazán pótolhatatlan dolog, ami visszaszerezhetetlen, ami elveszett, amivel együtt a te lelked egy darabja is elveszett.
Ezért, amikor szinte potom pénzért eladod alkatrésznek, már rá sem akarsz nézni. Nem, köszönöm, elhiszem hogy ez meg az volt a baja - menekülsz, menekülsz onnan el. Olyan júdásos érzés ez kicsit. Az a fekete műanyag-, kábel-, fém- és plexiköteg már nem az, akivel te együtt voltál nap mint nap három évig. Olyan mint egy holttestet nézni: tudod, hogy már sosem mozdul, és épp ezért elidegeníted magad tőle, látni sem akarod. Nincs már benne az, amitől ő volt ő, ezért inkább hagyjuk is...
De mégis, mikor leülsz az új elé, és bekapcsolod, és barátságosan, de mégis üresen mered rád, akkor jönnek ezek a hülye könnyek, de megállíthatatlanul.
Pedig csak egy gép... Vagy mégsem...?
