János bácsi Zuglóban élt egy kis, padlástéri lakásban.
Neje, Gizi néni már évek óta eltávozott, gyerekeik nem voltak.
János bácsinak évek óta csak a kis fekete Sokol rádió volt az egyetlen öröme, ami, 21. század ide vagy oda, sohasem hibásodott meg az idők során. Mikor a bácsi felkelt, már a kávéfőzés előtt bekapcsolta a Kossuthot, és csak közvetlen lefekvés előtt kapcsolta ki.
Az éteri déli harangszóra ebédelt, a rádión hallgatta meg újévkor a Himnuszt, a rendszerváltáskor, az ezredfordulón, télen-nyáron, nála mindig csak a Kossuth szólt a kis Sokolból.
Aztán egy nap mikor mosogatott ebéd után, és az ablakhoz lépett hogy becsukja, zúgni kezdett a készülék. Visszalépett, de a recsegés csak nem maradt abba. Bárhová állt, a zúgás kíméletlenül elnyomta a "Hangalbum"-ot, az "Esti beszélgetés"-t, a "Történet, hangszerelvé"-t, egyszóval, mindent.
Hosszú gyötrelmek után elvitte javíttatni, de nem találták a hibát. Már végül a lakást is teljesen átrendezte, hogy bizonyosan semmi se zavarja a vételt, de az elvtársak csodamasinája csak egy-egy rövid másodpercre volt hajlandó a Kossuthot tisztán fogni.
Aztán egy napon János bácsi különös dologra lett figyelmes. Ha a rádió előtt közvetlen tótágast állt, de úgy ám, hogy lábai 90°-os szöget zárnak be, a készülék hibátlanul sugározta újra az MR-1-et, mint azelőtt.
Úgyhogy János bácsi megemberelte magát, és úgy maradt.
