Vicces, vicces. Azt hinné az ember, ilyen állapotok nem tartósan keserítik meg az életét. Hát a fenét nem.
És már megint ott vagyunk. Annál a rohadt kérdésnél, ami hetek óta újra meg újra a pofámba vágja magát. Néha tényleg elgondolkodom, van-e értelme ennyire küzdeni meg ellene menni a dolgoknak minden erőmmel. Az élet úgy is egy pofonnal visszatesz a helyemre, és onnan irigykedhetek a többiekre.
Szeretném úgy gondolni hogy van ennek az egésznek értelme, hogy okkal történik.
Vagy ha nem, legalább szeretném tudni magamról hogy csak úgy le tudok ülni, ülve maradni és szép csendben megdögleni.
Csak egy a bökkenő: tudom hogy ez utóbbit biztos nem tudom megcsinálni. Ahhoz túl büszke és túl makacs vagyok.
Csak épp semmit sem segítek magamon ezekkel, úgyhogy tűrjük csak szépen a pofonokat. Majd eljön a tavasz is egyszer.
