Van egy parfümös üveg az asztalomon. Talán kétszer fújhattam belőle, nem használom. Nem is azért van ott.
Rám nagyon igaz, hogy az illatok mindig emlékekkel párosulnak. Ha beleszagolok a parfümbe, nagyon sok évet utazok vissza. Ugyanezt az illatot használta anyukám, mikor én csak 8-10 éves lehettem, és ők elmentek valahova édesapámmal. Akkor még elmentek néha. Akkor mintha jobban megértettük volna egymást. Vagy csak azért emlékszem úgy, mert gyerek voltam...?
Ha beleszagolok a parfümbe, látom anya szép kosztümeit, a flitteres táskáján játszadozó fényt, kisminkelve, gyöngyökkel a nyakában, és annyi, de annyi ránccal kevesebbel, ahogy lehajol hozzám hogy puszit adjon. És ott villan édesapám nyakkendőtűje, igen, régen még olyan gyakran vett fel nyakkendőt, munkába mindig és öltönyben van, és mondják, vigyázzak magamra, majd jönnek, nagymamámék mindjárt átjönnek.
És ott vagyok én, talán épp a Kincskereső kisködmönt olvastam a szoba végén kuporogva a lámpánál, tényleg nem lehettem 10-nél több, és aztán a nagypapám, az édes nagypapám, tegnap volt négy éve, hogy már ő sincs.... jött, és mesélt, mókázott, és én.... én sose hittem, hogy máshogy lesz.
Ha úgy, gyerekfejjel a mostani magamra néznék, vajon utálnám magam? Sokszor gondolkodom ezen. Nagyon sokszor töröm a fejem, mennyit változok, változtam. Hogy voltak a dolgok az elmúlt évben, hisz ide is mindig jut egy-egy elmerengő, néha borús bejegyzés. Állandóan vizsgálom magam. Hol vagyok, hogy kerültem ide, és a legfélelmetesebb kérdés: jó ez így nekem...?
Persze ez nem csak félelmetes, de nehéz kérdés is. Gondok mindig vannak, és a jó dolgokat csak akkor tanulod meg becsülni, mikor már nincsenek. De újabban... újabban mintha látnék. Csak egy egész kicsit tisztábban. Ez azért is van, mert ügyesen belesétáltam pár sallerbe az élettől az elmúlt évben. De nem bánom. Nem maradhattam mindig ott, ahol sokáig voltam - néha már ott tartok, hogy tudatosan lépek a pofon elé. Mazochizmus? Nem tudom, én csak látni szeretnék, minél tisztábban. És ha ehhez az kell, hogy egy kicsit megzúzzam a lelkem, akkor azt fogom tenni.
Látni és megélni - erről akarom, hogy 2011 szóljon. Tudom, hogy ez az elmúlt év jól megalapozta. Talán akkor kezdődött, mikor elmentem Törökországba - vagy lehet hogy hamarabb, mikor elkezdtem dolgozni. Vagy még kicsivel hamarabb, mikor akkora sallert adott az élet, hogy a fal adta a másikat. De jól volt az úgy. Mert minden, minden egyes pofon egyfelé hajt, és mindezeknek köszönhető, hogy az apám, akivel a világon a legkuszább a kapcsolatom, azt mondta: "most már te is kezdesz úgy gondolkodni, mint egy felnőtt".
Most már emelt fővel, nyugalommal tudok olyanokat tőle venni, amitől "kiskoromban" a sírógörcs vett elő. Mert tudom, hogy érek valamit. Hogy van tartásom, mint embernek. És ez nem csak azon múlik, hogy mit és hogyan teszek, hanem hogy mit gondolok és tudok magamról.
Összetett dolog ez a felnőttség. És tudom, néha túl erősen is akarom, felnőttebb akarok lenni, mint amilyen vagyok. Különlegesebb, erősebb, jobb mint amilyen vagyok. De nem tehetek róla, és letenni róla végképp nem fogok.
Mert ha már nincs is velem több mint négy éve, valaki többet hagyott itt nekem mint amit valaha is remélt volna, és ha néha nagyon nehéz, arra gondolok. Mert erősnek kell lennem, felnőttnek, és nem szabad leragadnom. Még csak 22 vagyok, előttem az egész élet.
És mindig van hova tovább fejlődni. De manapság jövök rá, ez engem nem bosszant, inkább örömmel tölt el.
Minden keserűségével együtt is csodálatos év volt. Sokat változtam, sokat tanultam. Tudom hogy fogok még bőven botlani, és akarok is. Remélem egy év múlva nagy lépésekkel leszek előrébb.
