Hát itt vagyunk, megint itt vagyunk. Mikor ki van a lábam alól húzva a talaj, de úgy, mint ahogy eddig sosem.
Sok mindenről lemaradtál kedves Naplóm. A nagy, lángoló szerelemről, tartalmas nyárról. Hogy egyre jobban zavart a lakás kicsinysége, és hogy októberben, kis bonyodalmak árán hogy összeköltöztünk. Lemaradtál a boldog pillanatokról, a sok veszekedésről, a még több megbántásról, amit Tőle kaptam. Nem tudhattál arról se, mikor kezdtem el kételkedni, panaszkodni; mikor januárban lebetegedtem, mikor végleg elvesztettem a reményem a kapcsolatban.
Persze az is kimaradt, mikor szakítottunk.
De most, ahol épp vagyok, megosztom veled. Itt ülök, egyedül. Egy csodálatos lakásban, ami hónapokig az otthonom volt. Köröttem a dobozok, az életem bedobozolva, és tudom, hogy rövid idő múlva megint csak költözni kell.
Egyedül vagyok, és félek. No jó, nem vagyok teljesen egyedül - a barátaim nélkül nem tudom, hol lennék most. Lehet a Dunában.
Már megint be kellett egy életet dobozolni, és már megint el kell menni. A bizonytalanba. Az ismeretlenbe. Átkozom magam hogy valaha eljöttem a kis lakáskából.
Részben egyedül vagyok, bizonytalanságban. Dolgozok, még mindig ugyanott, ugyanazt az alja munkát, tanítok, sulibajárok. Képzeld, idén lesz az államvizsga is. A szakdolgozattal egész jól állok. És az elmúlt hetekben hajtottam magam.
Nem látom értelmét az egésznek. Tudom miért romlott meg a kapcsolat, tudom min kell változtatni, és hogy nem mindenki ugyanolyan. Mégis, rettegek érzelmi kötődést létesíteni. Őszintén szólva most épp rettegek mindentől. Gondoltad volna? Én biztos nem.
Két óra van hátra míg megjönnek, s aztán rohanás, be- és kipakolás. Pedig olyan szép tavaszi nap van. Nem ilyen napokon kell egy életnek összeroppannia. Bár lenne az életemben egy biztos pont. De most minden olyan bizonytalan, és úgy érzem, nincs senki, akinek elmondhatom.
El fog múlni, előbb-utóbb minden elmúlik, meg "innen már csak feljebb van", de... most, most ebben a pillanatban nagyon gyenge, nagyon magányos vagyok.
