A szavazáson egyértelműen az "Írjááál" opció vezet (ÖT SZAVAZATTAL! :D), úgyhogy nesztek, egy kis La Fontaine beütéssel.

(Hogy ne tartsatok totál beszívottnak, ímhó a kép, ami ezt ihlette hajnali tízkor)

És amit hallgattam közben (utólag kellett megtudnom, Hannibal Lecter kedvenc száma, de ez ne zavarjon senkit, plz. :D), egyébként egy Bach ária egyik változata.

Tavasz volt - de még milyen tavasz! A mező még a szokásosnál is jobban zsongott, a föld mélyeitől a fák legfölső leveléig felpezsdült az élet. Dongó Darázs Kisasszony és díszes kísérete - nyomukban a méhrajjal, akik a világ minden mézéért sem merték volna azzal kivívni a Kisasszony dühét, hogy előttük repülnek - virágrólt virágra szállt, maga a hölgyemény gyöngyönző kacagással jutalmazta, valahányszor egy-egy udvaronca bókokkal halmozta el.

Amarrébb egy tücsökraj ciripelése csendült fel, ugyanis Tücsök Tábornok épp a legújabb harci alakzatot próbálta el embereivel. Mogorva egy alak volt, arcára fagyott goromba arckifejezéssel, de mégis, ő volt az, aki az egész mező békességére ügyelt, ezért mindenki tiszteletben tartotta.

Ott voltak még a színpompás pillangók, de nem csak nappal, hanem éjjel is: a Leopárd Moly és kedvese, az Üstökös Moly voltak a mező éjszakájának talán legelőkelőbb párja; előbbi ezüstös fényével, utóbbi aranyszín csillogásával varázsolta el mindazokat, akik nem tudták álomra hajtani a fejüket a mező csendes éjein.

Csak egy, csak egy lény, Orchidea Sáska maradt fenn éjjel és nappal, a mező legszebb virágán trónolva, és mikor senki sem látta, nagyokat sóhajtott és az égre nézett. Persze ha arra repült egy-egy kósza moly vagy felhangzot a nyughatatlan Tábornok örök ciripelése, a hölgy is gyorsan erőt vett magán, s méltóságteljesen tekintett körbe, jelét sem mutatva, hogy valami bántaná a lelkét. Ő volt a mező önjelölt királynője, s még ha voltak is kezdetben akik nem fogadták el, királyi viselkedésével elérte, hogy ma már mindenki tisztelettel tekintsen rá.

- Ma éjjel ismét egyedül? - kagacott felé az Üstökös Moly ahogy oldalán párjával elsuhantak mellette, majd fejével a tücsök-had felé intett - Miért nem mondasz végre igent neki?

- Úgy hiszem az nem Önökre tartozik. További szép estét! - felelte legmézesmázosabb hangján az Orchidea Sáska, és kecsesen intett feléjük, mire a párocska sértődötten tovalibbent. Ahogy a Sáska hölgy végre kiélvezhette volna egyedüllétét, valaki egy hatalmas ugrással virágának szirmán termett.

- Csodálatosan szép estét, gyönyörű Hölgyem - köszöntötte őt Szöcske Százados meghajolva és olyan szélesen mosolyogva, hogy szinte az összes hegyes foga kilátszott.

- Önnek is - engedett meg egy halovány mosolyt magának a hölgyemény - Ma este ismét a hadgyakorlat?

- Ó igen, bár fölöttébb unalmas, de ezt kérem, ne árulja el a Tábornoknak - nevetett fel a Százados - nagyon keményen dolgozik. És aggódik is Önért, bár ezzel nincs is olyan egyedül...

- Nincs szükségem sajnálatra - váltott merev hangra az Orchidea Sáska - És a válaszomat sem fogja megváltoztatni, ezt akár meg is mondhatja a Tábornoknak.

- Ó, elnézést, nem azért... - krákogott a Szöcske, kínjában a füle tövét vakargatva - Csak hát mind aggódunk Kegyedért... Tudja, a tavasz nem tart örökké, és mire észrevenné, itt az ősz, akkor meg...

- Hozzon nekem egy kis vizet, kérem! - csattant fel az Orchidea Sáska, mire a másik mélyen meghajolt, és lelkesen felelte, hogy egy perc és hozza is.
Ahogy elugrált, a hölgy még sokáig nézett utána. Ha belegondolt, tényleg nem volt szüksége senkire, hisz boldog volt ő itt trónolva a mező legszebb virágán... De néha... néha ilyen mámorítóan csillagfényes éjjeleken belegondolt, mi lesz vele egyedül ha vége a tavasznak, aztán a nyárnak. Nem bánta meg, és tudta, sohasem fogja, hogy nemet mondott Tücsök Tábornoknak... de...
Ahogy meghallotta Szöcske halk zizegését, ahogy jött visszafelé, megmelegedett a szíve. Kedves volt neki ez a fiatalember a széles mosolyával, csintalan szemeivel, bár tudta, egy-egy kötött beszélgetésnél sohasem lehet köztük több.

"Mi is lenne szegény Századosból, ha a Tábornok megtudná, hogy akár csak egy mosolyt is kapott" - gondolta többször, és olyankor alább hagyott szívének gyors verése.

Tavasz volt, és ó, milyen tavasz. Zsongott a mező, zsongott vele a világ, az érzelmek túláradtak - de csak egy, csak egy szomorú lény tudta, hogyan parancsoljon érzéseinek ebben a bódító tavaszban.
 

Ha jobban írnék verset, tuti elbeszélő költemény lett volna. Aw phoey. Tudom hogy gáz, de jólesett írni. :)