... talán azért olyan szép, mert van előtte egy rákészülés, vágyakozás, rítus. És persze közben: nyugalom, meg az én páros magányom.
Mire a házunk közelébe érek, már eléggé elegem van a napból, az emberekből, a Népszínház utcából. A táska húzza a vállam, a lábam fáj, nyom a cipő, félrecsúszott rajtam a szoknya, a sálam se úgy áll ahogy kéne, a hajam meg --- na arról ne is beszéljünk. Nem tudom pontosan, hogy van mindig erőm azt az utolsó két emeletet megtenni, még akkor is mikor már legszívesebben állva elaludnék.
Belenyúlok a zsebembe amikor felérek a másodikra. Mindig a jobba, ott tartom a kulcsot. Befordulok az ajtóhoz. Amikor olyan jó lenne már bejutni, akkor nem megy be a kulcs, visszahúzom a kezem, forgatom, próbálom. Zihálok. Mindig zihálok, pedig január óta itt lakom, megszokhattam volna már hogy ilyen magasan van. Végre enged. Azzal a jól megszokott mozdulattal belököm a zöld ajtót, felhúzva a kezem felcsapom az előtér villanyát.
Fordulok kettőt-hármat, leteszem a táskám, a szatyrokat, a kabátot beakasztom a szekrénybe, zip-zip, le a csizmák, irány a fürdőszoba. Kézmosás, közben elgondolkodom, vajon meddig bírja még a folyékony szappan, hisz már hetek óta alig van az alján. Megvizsgálom magam a kistükörben, nem tetszik, nem tetszik, de ez van.
Visszafele át a konyhán kiemelem a vacsorám a nylonból, belököm a mikróba. Sose figyelem, mennyire teszem be, pedig Petruséknál mindig olyan jól ki van számolva, talán nekem is ügyelni kéne rá. Bemegyek a szobába, felcsapom ---nám a villanyt, de kiégett egy hete. Nem nyúlok hozzá, jó a sötét, illik Orwellhez, meg félek is, ha egyedül vagyok még gonosz lesz az a sunyi áram és agyonvág. De a reflexeknek nem lehet parancsolni.
Csak úgy érzésből feltekerem a konvektort - amíg nem kattan. Akkor van hármas és négyes között. Átöltözök a félhomályban, kattan a mikró, kész a vacsi. Kilépek, ezzel a vastag és legalább három számmal nagyobb pamutzoniban amit még tavaly kaptam karácsonyra. Néha majd felbukok benne, de ebben sose fázik a lábam.
Kinn ízlésesen elrendezem a vacsim, mellé kés-villa, két zsömle, mint mindig. Jobb napokon egy-egy óriásisler is odafér. Beegyensúlyozom azt a kék műanyag tálcát amin mindez trónol, a távirányító után tapogatózok, már reflexszerűen a 9-est nyomom. Comedy Central. Tulajdonképpen mindegy, mi megy, még ha ezerszer láttam is, végignézem evés közben.
Vagyis... harapok egyet, boldog vagyok - aztán felugrok, és hozok egy pohár vizet. Ez is a rítus része. De onnantól tényleg elönthet a teljesség.
A korona mindig a desszert. Sose bírom egyszerre megenni ezeket a hatalmas islereket, nem tudom, honnan szerzik, ilyen hatalmasat ilyen olcsón. De mikor ezzel birkózom, minden meg van bocsátva. Az ideg, a fáradtság, a csalódás, a gyomorgörcs, a futkározás, a reménytelenség, a hideg, eső, az élet. Ott, akkor egy kicsit mindig jó. Én meg a TV - páros magány ez, és a napom legjobb része.
