Legelőször, gyerekek, ez nem darkos bejegyzés lesz - a legutóbbit rossz pillanatomban írhattam, de felvállalom, van ilyen is.

Szóval... hú. Néha, így egyedül, alvásképtelenül a gép előtt, vagy épp a metrón/villamoson/buszon haza vagy "melócskámba" haladva, szóval ülök és tarkónvág a múlt. De úgy ám, hogy egyből bele is szédülök az adott korszakba rövidebb-hosszabb ideig.
Leginkább egy arc, egy random emlék indítja el ezt a folyamatot is, de lehet levél, komment, dal, Szolnok külvárosa ahogy suhan a vonatom... értitek.

Néha ilyenkor azon kapom magam, benne is vagyok - mintha nem változott volna semmi. Visszamegyek 1-2-3-x évet, sok részlet olyan élénken él vagy csak sejlik fel, hogy egész meglepődöm, jé, ilyen is volt?
És aztán szól a metró, hogy "Moszkva tér". Vagy megborzongok és fel kell állnom hogy feljebb vegyem a fűtést a pici otthonkámban.
 

És akkor megint itt vagyok, ebben a jelenben, ahol tanulok, tanítok, gürcölök, nevetek, alkotok... és egy percre olyan összezavartnak érzem magam. Ez is én vagyok meg az is én voltam... És elkezdem, csak szép lassan, már más fényből látni a dolgokat. Nem feltétlen csak szomorúan, vagy elítélendően, nem, már vegyül bele más is. És olyankor megmelegszem kicsit itt benn, mert tudom, a szoknya meg a diplomatatáská mellé járt már egy kis felnőttség is, szép lassan kúszik felém a többi.

Szeretek a jelenemben élni - a múltkori IMÓ poszt ellenére is. Sőt, továbbmegyek, rájöttem, csak a jelenemben szeretek élni. Mert nem csak hogy *kopp-kopp-kopp* jól megy minden, de még annyi mindennel ki tudom színezni, fene a fantáziám és a humorom. :)
Rá kell így jönnöm, hogy az életem remek, és túlnyomórészt mindig az volt. Nem mondom, hogy sosem történt megrázó, tragikus, utolérhetetlen fájdalmat okozó dolog. De egy idő után tényleg jobb. És tényleg lehet tanulni mindenből - csak véletlen a tragikus dolgok jobban fejbekólintanak.
Mindig képes voltam emelt fővel kijönni, akármit tett elém az élet. Ez nem mind az én érdemem, értelemszerűen a családom, barátaim (mostaniak, és a régi kolis barátok is, leginkább onnan a folyosó végi szobából :) )... szerelmeim...? Na ezt már nem mondanám. Csak így kisbetűvel írnám, sajnos leginkább a szakítás lendített előbbre. De legalább előrelendített. Ez már azért karma vagy mi, nem?

Szóval rengeteg dolog jött ki jól az életemben. És azt hiszem, meg vagyok magammal elégedve.

Vagyis van itt egy dolog. A jelenben szeretek élni - minek is bárhol máskor -, de rá kellett jönnöm, ez nálam a továbblépést is magával hozza. Ha tíz kezem lenne sem volna elég összeszámolni azokat a (jó)barátokat, akiket, mondjuk csak az elmúlt 5-6 évben hátrahagytam. Félreértés ne essék, nem mindből lett utálat vagy közömbösség, egy maroknyit belőlök (Hercegnő, igen, te az élen vagy, nyugi) szeretek, bár kicsit máshogy mint rég. De már nem vagyok olyan... nem érzek úgy, nem rajongok úgy, ahogy megismertetek, mert továbbléptem. Mostanra eljutottam odáig, hogy ezt nem hibámként rovom fel, mert visszaolvasva pár igen régi dolgot, nagy hülye lennék ha leragadnék annál a buta libánál aki egy ideje voltam.

Van akivel évekig, minden távolság és nehézség ellenére is együtt vagyunk, vannak, akik bár kéznyújtásnyira lennének, csak ritkán tudom kimutatni, mennyire is fontosak, vannak akik meglepő fordulatokkal kerültek vissza az életembe, és vannak, akiket - bár próbálkoznak felvenni velem a kapcsolatot - nem akarok beengedni már az életembe vagy ezért, vagy azért. Nem hazudok magamnak, mert minek? Ha valaki ezen a sárgolyón őszinte lesz hozzám (a Pippi mellett :P) az én vagyok. Innentől meg...

Amit tavaly tanultam meg: kiállni a hibáimért, a véleményemért, beismerni, ha hülyeséget csináltam és megpróbálni jóvá tenni. Ha égek is, mint a rongy, kerülgetni csak még rosszabb. Szeretném ezt megtartani örök életre, ha lehet.

Újévi fogadalom: angolul már tudok... de addig nem nyugszik valami bennem, amíg gyönyörű brit kiejtése nem teszek szert. Ezért fogok dolgozni idén, és hogy ugyanilyen büszke lehessek magamra, mint most, ezen az álmatlan éjszakán.