Lehúz az élet, no nem anyagilag, hanem inkább lelkileg. Pedig pont ma ettem egy olyan jó fokhagymás lángost, hogy még. És még minden mellett is túl sokat gondolkodom.

"Elveszteném az eszem már, mert a szív úgy fáj ilyen IQ-nál; inkább lennék a kis butád, aki felnéz rád."

De attól félek, a csoki-féle boldogsághormonra már immunis vagyok. Ne tessék félreérteni, nem szomorú vagy depis vagyok én, Verci, neked üzenem, mosolygok sokat és elhiszem, hogy pozitívan kell mindenhez hozzáállni - nem csak elhiszem, teszem is. Pénzem van, egészséges vagyok, mindenem megvan. Majdnem.

Vagy inkább túl sok is egyes dolgokból. Le kéne már állni erről az állandó agyalásról, mert nem bírom, megőrülök, és elkötelezni magam egyfelé. Ami nem forgat fel lelkileg. Ami nem rengeti meg a magamba vetett hitemet, bizalmamat és szeretetemet. Ami nem ábrándít ki szép csendben és alattomosan.

A szürke hétköznapok megnyugtató monotonsága az én mentsváram, egy-egy jó gyrossal és óriásMilkával fűszerezve. Tök jó munkát kaptam. Ha nem lenne ez a fene eszem és az örökös elgedetlenségem, boldog is lehetnék.

Szeretném hinni, hogy zseni vagyok aztán azért nem megy ez a lIfE v2.1, de ahhoz meg nem vagyok elég elborult.

Bárcsak már megkapnám azt a rohadt nagy pofont az élettől, ami visszazökkent ahhoz a nőhöz, aki nyáron voltam.

"Csak két tragédia eshet meg egy emberrel élete során. Az egyik az, ha nem kapja meg, amit kíván, a másik az, ha megkapja."