... nem volt átlagos, így gondoltam megörökítem. (A tegnapról van szó :))

Kezdődött úgy, hogy elaludtam, mint egy sertés. Egy ismeretlen, 30-as szám keltett 2 órával később, mint ahogy az ébresztőm beállítottam... turbó üzemmódra kapcsoltam, fél óra múlva már az egyetemen voltam, hitelesíttettem gyönyörű indexem (4,2-es átlag!!!!!!!!), majd le is adtam. Plusz egy-két tavaszi cuccot is beszereztem egyik kedvenc butikomból, rögtön az egyetemmel szemben.

Hazafele be a postára - mert persze annyira tipikus a Magyar Postától, hogy egy kerületen belül vesztenek el egy csomagot - szal be a postára, és Tudakozvány feladása. Aztán közért. És na itt ért a meglepetés! Csak úgy random vásároltam dolgokat (tej, felvágott, zsömle, stb.) ami kellett itthonra, s mi lett a végösszeg? 666.

Mondanom se kell, elröhögtem magam a helyszínen... Aztán haza, CSK és Simpsons, közben a Gotham Girls befejezése... este tánc, majd később irány Pippi és Ed, velük meg a Silvershine koncert, amin úgy volt, hogy végig táncolunk, ami sajna nem jött össze, de aztán csináltunk jó hangulatot. (Ezúton bocsi, hogy nem tudtam eleinte rátok hangolódni, szar az életem, na. :) De imádlak titeket, és köszönöm, hogy elvittetek!)

A csúcson kell abbahagyni, mondják, s így is tettem: egy adag fergeteges táncolás után Verciékkel az eljövetelre szavaztam. Bevallom, rosszabbnak gondoltam a környékünk, de pl. a Népszínház utca és a Köztársaság tér szinte totál kihalt volt. Itthon bátyám fogadott a maga tartózkodós realizmusával, mindig pedáns kifogásolásával ("tartsd meg egyedül a szekrényt, ja és közben húzd ki alóla a szőnyeget" hát kösz...). Most meg itt ülök, negyed1, remélem Edék még mindig vidáman ropják...

Jók az ilyen esték. De egy dologra rájöttem, múltkor, a 4esen utazva a Nyugati felé: ha meghalnék (és ez azóta a perc óta él, nem csak akkorra vonatkozott) egyetlen egy dolgot bánnék: hogy nem mondtam el a szűk kis családomnak és a barátaimnak, hogy szeretem őket. Olyan üresnek érzem most a létem, olyan hiábavaló kapálózásnak, hogy nem bánnék én semmi mást, csak ezt az egyet. Persze felmerült a kérdés: ha elmondanám nekik szép sorban, akkor vajon meghalhatnék (ne adj Isten, végezhetnék magammal)? A válaszon a mai napig gondolkodom. Csak félek, nagyon félek, hogy amíg gondolkodom, kicsúsznak a kezeim közül, mint a homok. Azt már azt hiszem, nem bírnám értelemmel, lélekkel, akármivel. Akkor már tényleg nem lenne mit bánni ebben az életben, és kilépnék az elé a hülye metró elé.

Barátaimnak üzenem, elnézést az IMÓ sorokért. Máskor talán nem erőltetitek az alkoholt. :)

Blülülülülülü!