Te, aki ismered minden nem publikált bejegyzésem, minden olyan gondolatot, amit félek megosztani, minden olyan történetem amit rettegek publikálni - és azokat is, amik megjelentek persze, meg sokkal, sokkal többet.
Tudod-e, hogy érzem magam most?

Mert ha Te tudod, legalább ketten leszünk, és nem érzem magam olyan egyedül.

Hiába mondom el, hiába sírom ki magamból, más sohasem fogja érteni. Utálom ezt a világot a fájdalmasan kegyetlen tökéletlenségével, és hogy minden elveszik a részletekben. Én is. Megyek, csinálom, szeretem... és néha megállok elgondolkodni.

Mikor lettem ilyen sekélyes? Ha tudnád, hogy érzem magam most, elmondhatnád.

Múltkor majd' elsírtam magam, mikor Szolnoknál ment a vonat és eszembe jutott, hogy vágtunk át árkon-bokron Susival meg Enikővel évekkel ezelőtt, kezdő kommandósokat megszégyenítő bénasággal. Hiányzik. Furcsa, mert mindig is kívül álltam az ottani "társadalmon", sok sebet szereztem. De az érzés - hogy nem gondolkodsz sokat, hagyod magad sodorni, mindig vannak körötted emberek... az nagyon hiányzik.

Menekülök, érzem, futok valami elől. Minden tettemmel, minden mosolyommal, minden fennhangon énekelt Sinatra-számmal futok, menekülök. De már tudom, érzem itt benn, hogy nem mehetek sokkal tovább, így nem, amíg ilyen sokminden köt a "való" élethez. Mert ez a tökéletlen élet rábilágít, amit művészetnek, őszinte imádatnak vélek, csak üres szemfényvesztés, önmagam hiábavaló foldozgatása.

Mostanában gyakran elgondolkodom, mi lenne velem, ha elvennék ezeket a haszontalan álmokat tőlem, amik az életem minden unalmas és mozgalmas másodpercébe belefurakodnak? Szürkébb lennék, igen, de... biztos nem csalódnék ennyit.

Csakhogy én nem akarok szürke lenni, ez a borzalmas bennem. Valahogy ki kell tartani. Valahogy...

Kedves Naplóm, ha tényleg jól ismersz, tudod, miért mondom mégis, hogy szép és jó év volt ez. Tudod azt is, miért gondolom azt, hogy az életet, de még egy évet is lehetetlen röviden úgy összesummázni, mint tavaly ilyenkor tettem.

És ha igazán, igazán jól ismersz (bár attól tartok, ez esetben már egy kicsit félnem kéne tőled), tudod azt is, hogy miért hazudok magamnak folyamatosan, egyetlen századmásodpercnyi szünet nélkül.