...mert ha nincs is rossz kedvem, a melankólia mindig ott van a háttérben. De az időjárást valahogy imádom, végre nem az a hőség.

Nyaggattatok, írjak már. Nem történik semmi - dolgozok, holnaptól egyetem, néha rajzolok, elvagyok. Talán ez a legjobb szó rá, elvagyok. Kéne már egy életcél. Vagy legalábbis egy könyen elérhető, rövidtávú. Na majd ha lemegyek a közértbe, megkérdezem, van-e még raktáron.

Írni volt kedvem, úgyhogy nesze nektek.

---

- Feljöhetnél… hozzám – mondta könnyednek szánt hanggal a fiú – Vennénk bort és beszélgetnénk…

- Látszik hogy nem idevalósi vagy – legyintett a lány lemondón és kissé zavartan is. Olyan hirtelen jött ez a felajánlás – A Városőrség ilyenkor már mindenkit igazoltat, ott vannak mindenhol, ha nem a bejelentett lakcímedre mész ilyen későn, bevisznek őrizetbe. És alkoholt venni, éjjel, Budapesten? Meghibbantál?

Ez azért kicsit erős volt, ahogy kimondta, érezte. Kedvelte ezt a fiút, még ha kissé hallgatag és fura volt is. Bocsánatkérésképpen belekarolt és közelebb húzódott hozzá.

- No, ne lógasd az orrod - motyogta félszegen – Nem mintha veled lenne bajom…

- Ez a Városőrség – morogta vissza rosszkedvűen a fiú – akkora hülyeség.

- Azt mondják így jobb lesz… és tényleg, azóta nagyon ritkák a támadások éjjelente.

- Mert nem is engedik ki az embereket az utcára. Olyan más itt…

Nem néztek egymásra. Pedig talán nem is kellettek volna szavak, csak egy pillantás, és a fiú megérti, a lánynak is ugyanolyan rossz, hogy nem lehetnek kettesben egy nyugodt helyen. Talán azt is kiolvasta már a tekintetéből, milyen szívesen nyomna egy csókot már a nyakára is az arca helyett. Vagy a szájára… De a nyílt utcán álmodni sem mertek erről, és egyébként se néztek egymás szemébe.

Mikor begördült a lány éjszaki busza, megölelték egymást.

- Tudod, egyszer tényleg… – kezdett bele a lány, mert gyötörte a lelkiismeret és az epekedés a másik után – tényleg…

- Jó estét kívánok, igazolványokat kérem felmutatni.

Szétrebbentek és szó nélkül elővették kabátjuk felső zsebéből a Nagy Magyar Republica hologramos igazolványait. A csupa feketébe öltözött ellenőr gyors pillantást vetett előbb a kártyákon lévő arcokra, majd a fiatalok zavart, lesunyt tekintetére.

- Épp menni készültek? – inkább kijelentésnek hangzott, mint kérdésnek.

- Igen, én – suttogta a lány, és villámgyorsan felkapott a buszra. Még hallotta, hogy a fiú előbb megmondja az ellenőrnek, ő hányas járatra vár, és hogy amaz hideg hangon megkéri, addig üljön csak le, egy pár perc és itt lesz.

Ahogy a busz elindult, a lány gyorsan hátrapillantott: a fiú egyedül ült a megállóban, utána sem nézve az ő buszának.

Másnap, harmadnap, mikor hívta, kereste, nem válaszolt. Sohasem válaszolt.

Nem volt akkor már ilyen, hogy szerelem – senki se akarta, senki se kereste. De a fiatalok néha szerettek egy-egy éjszakára ölelésbe, mámorba feledkezni és hagyni minden mást a fenébe.

A lánynak még ez se jött össze.

Talán a szülei nem kódoltattak szerencsét a génjeibe.