de lehet már akkor, mikor annak a csodaszarvasnak a nyomába eredtünk, vagy a besenyők elől szedtük a sátorfánkat.

Elkúrtuk, ha úgy tetszik.

Persze, lehetett ezt leplezgetni, ideig-óráig. Évszázadokig mondjuk. Lehetett arra fogni, hogy a törökök, a Habsburgok, Trianon, mert mi próbálkozunk, tényleg, teszünk le az asztalra, teszünk, vagyis tennénk... Lehet másra kenni, de minek?

Mindig azt mondom, és vállalom is: nem szeretnék Nagy-Magyarországot. Azért nem, mert ezzel a kicsivel is annyi gond van, hogy nem győzzük, akármit mondunk, nem győzzük.

Nem rontottunk persze mindent el. Számos csodás embert, eszmét, dallamot és dolgot termeltünk ki a világnak, amire méltán lehetünk büszkék. De mi mind végülis csak maradtunk amik vagyunk - magyarok, a magunk magyar mentalitásával. Együttműködni oly sokszor képtelen, széthúzó, bizonytalan, éretlen, sokszor még tanulatlan nemzet is vagyunk mi.

Lehet ezt szeretni magunkban, nem tilos, ezek vagyunk.
És félreértés ne essék, én szeretem a hazám. Amikor kisvonaton döcögök végig az Alföldön hihetetlen hőségben. Amikor az egri várban ülök egy esős őszi délelőttön. Amikor Budapesten lógázom a lábam a Margit-szigeten a Dunába. Amikor látom az embereket, főleg a családokat mosolyogni a nemzeti ünnepeken. Amikor néptáncot nézek vagy népzenét hallgatok.
Akkor szeretem a hazám, mikor nincs a közelben újság és tévé és internet, hogy hírül adja, mit mocskolódik a politika, melyik celeb hányat pislantott tegnap, kit öltek meg, vagy milyen lesújtó véleménnyel is van rólunk egy-egy külföldi tekintély. Hja, régen, száz éve talán könnyebb is volt az országunkat minden nap szeretni.

De ami a legjobban fáj (és erre is, sajnos, azt kell mondanunk: "Ez Magyarország..."), mikor azt veszik el, amit szeretsz, megszoktál. Számos dolgot mondhatnék gyerekkoromtól fogva, kezdve az ABC csokitól, de... bevallom, a tegnap késő éjjeli események jobban megráztak.

Ez Magyarország. Ahol a profit fontosabb, s ez természetes, mint több millió rádióhallgató szeretete és ragaszkodása. Ahol egy szűk hónap alatt, fájdalmasan gyorsan elragadják tőled az olyan apró dolgokat, amik szebbé teszik ezt a sokszor annyira beposhadt életet.

Mert ugye a piac szabad. És mert csak a pénz tud ugye egyenlő esélyeket teremteni.

Ez Magyarország.

Lehet hogy nem nagy dolog. De ha sok apró felgyülemlik, az előbb utóbb gátat szakít, és sose tudni, mennyi lesz már túl sok. És nem vagyok biztos benne, hogy premier plánban akarom látni, mikor végre feltámad a "tenger".

Az ilyen dolgok miatt kezdem őszintén gyűlölni ezt az országot, vagyis, amilyenre formálják, formáljuk. És inkább élnék, úgy gondolom, gyökerek nélkül egy idegen országban.

Mert ott semmi sem igazán az enyém. És ott épp ezért nem fáj ennyire, ha elvesznek tőlem valamit.