*Elegem van, hogy beskatulyáznak, és akkor is rám húzzák, hogy "duzzogok", amikor szó sincs róla,
*ha én megbántok valakit, az ocsmány, undorító dolog és remélik, velem ugyanez történik, de ha ugyanez az ember bántott előtte meg egy életre, az már 1. vagy nem is úgy volt, 2. vagy megérdemeltem,
*tökmindegy, mondok-e valamit (abba belekötnek), vagy hallgatok (bunkó hűvös picsa vagyok), egyremegy, a hiszti/vita nemhogy elül, de még fokozódik,
*más elintézheti egy "jó-jó, hagyjuk már!"-al a vitát (ami nekem persze rosszul esik), nekem ezt tilos,
*ha a másik sír, én öleljem át, vigasztaljam, ha én rohanok sírva a szobámba: "Ne hisztizz!",
*utólag próbálhatom jóvá tenni, mindig jön a szöveg: "Ha ezt akkor mondtad volna...". Miért? Utólag nem lehet? TE mindig, mindent időben mondasz, és nem bánsz meg semmit?!
*a barátaim jobb hallgatóság, mint a saját családom. Ez k*rva szomorú.
Miért van az, hogy mindig csalódnom kell a saját családomban, vagy leráznak?
Ha racionálisan átgondolom, egyre kevesebb dolog van, aminek örülhetek az életben: az egészség, család kihúzva, maradna az anyagi javak meg a barátok. Ja, és a csoki.
Valahogy úgy érzem, ezek is fogyni fognak...
